Tanka János 1908. március 27-én született Debrecenben. Ősei a családi hagyomány szerint Bocskai István székely eredetű hajdúi voltak. Apja – aki Debrecen városa levélkézbesítő hajdújaként dolgozott – az első világháborúban önként vonult be és szerb fogságban halt meg. Három gyermekét egyedül nevelő édesanyján Derecskén lakó nagyanyja úgy segített, hogy a kisfiút magához vette; a falun töltött gyermekkor élete meghatározó élménye lett. Középiskolai tanulmányait és a tanítóképzőt – tanítványok fogadására és nyári munkák végzésére szorulva – a debreceni Református Kollégiumban végezte, amely szintén életre szóló szellemi útravalónak bizonyult.

A tanítóképző 1929-es befejezése után megválasztották a Fejér megyei Aba község kántortanítójának, ahol kis megszakítással további életét leélte. Amint ekkortájt oly sok falusi tanító, ő is faluja egyik szellemi vezetője lett. Első házassága – amelyből egy gyermeke született – 1939-ben válással végződött. 1942-ben feleségül vette Bor Katalint, három gyermekük közül a középső a háborús nélkülözések áldozata lett.

A második világháborút – bár tartalékos főhadnagyként a gyakori behívásokkal és a másfél éves szovjet hadifogsággal együtt hét és fél évet töltött egyenruhában – jelentős harci eseményekben való részvétel nélkül élte át. 1946 őszi hazakerülése után ismét Abán, majd 1948 és 1956 között a szomszédos Sárkeresztúron tanított. 1954-ben Budapesten magyar-történelem szakos tanári diplomát szerzett. Az 1956-os forradalomban az abai Nemzeti Bizottság tagja volt, ezért 1957 elején állásából elbocsátották, de később visszahelyezték. 1968-ban ment nyugdíjba az abai általános iskolából. 84 évesen, 1992. augusztus 7-én hunyt el Abán. Halála előtt nem sokkal Aba község elsőként választotta díszpolgárának, 1995-ben pedig a helyi könyvtárat tiszteletére Tanka János Községi Könyvtárnak nevezték el.

Költészettel gyermekkorától foglalkozott, ifjúkorában debreceni lapokba írt, a kollégiumban az irodalmi önképzőkör elnöke is volt. Első verseskötete 1932-ben jelent meg (Napsütésben), ezt a világháború végéig további három követte (1934: Tavaszi áradás; 1938: Szirmok lépcsőin; 1944: Örök advent). Munkáiról egyházi és a népi írókhoz közel álló lapok közöltek kritikákat (Protestáns Szemle, Erdélyi Helikon, Pásztortűz, Válasz, stb.), első kötetére Illyés Gyula is felfigyelt. A második világháború előtt rendszeresen jelentek meg versei, írásai, főleg egyházi és pedagógiai lapokban (Protestáns Szemle, Tanítók Lapja, A Mi Utunk, stb.).

Eszmeisége a népi írókhoz kötötte, a háború után a Nemzeti Parasztpárt tagja lett. Baráti szálak fűzték Kordás Ferenchez és Áprily Lajoshoz, de levelezett Sinka Istvánnal, Veres Péterrel, Barsi Dénessel és Ignácz Rózsával is. Tanítványát, a későbbi József Attila- és Kossuth-díjas Bella Istvánt Sárkeresztúron ő vezette be a költészet alapjaiba, amint azt a költő visszaemlékezéseiben maga is megörökítette.

A háború után hagyományos lírája és a beszűkült publikációs lehetőségek miatt főleg a Fejér megyei napilapokban jelentek meg rövid írásai, de gyakran írt természetjárás során szerzett élményeiről és pedagógiai kérdésekről is (Turista, Család és Iskola, Úttörővezető, stb.). 1954-ben tagja lett a rövid életű Vörösmarty Mihály Irodalmi Társaság 15 tagú elnökségének. 1956-tól harminc éven át Aba tiszteletdíjas községi könyvtárosa volt, szaklapok (Könyvtáros, Könyvtári Híradó, Fejér Megyei Könyvtáros) rendszeresen közölték cikkeit.

A rendszerváltás után több műve is kiadásra került az Aba Alapítvány gondozásában. Halála évében válogatott verseiből kötet jelent meg Bella István szerkesztésében (És hittem egy szál napsugárban), 1994-ben napvilágot látott 1848-as témájú prózai műve, A kálozi hősök, 1996-ban pedig az 1950-es évek első felében és 1956-ban írt – sokáig rejtegetett – verseinek gyűjteménye hagyta el a sajtót Örök mementó és ítélet címmel. Születésének századik évfordulóját Abán egész hetes ünnepség-sorozattal ünnepelték, amelynek keretében kiadásra került hadifogoly-visszaemlékezése Hadifogságom (Székesfehérvártól Obojanig) címmel.

Szeretett szülőföldjétől, Bihartól lélekben haláláig sem szakadt el. Gyermekkora színhelyén, Derecskén egy lelkes helytörténész, Szőllősi Imréné tanár tevékenységének köszönhetően az utóbbi években élesztgetik emlékét, aki 2008-ban Szülőföldem, Derecske címmel sajtó alá rendezte derecskei vonatkozású írásait.