Tanka János: Tavaszi áradás. Versek. Aba, 1934. Első Kecskeméti Hírlapkiadó és Nyomda Részvénytársaság kiadása. 46 lap.

Ügyetlen művészt az élő magyar irodalom területén eddig csak egyet tartottam számon, azt is a prózában. Ennek az írónak nem a stílus-ereje, hanem az igazság-ereje a fegyvere. Még pontosabban a maga igazába vetett hit, a hit abban, amit ír, anélkül, hogy sokat törődnék a hogyannal.

Most más területfélen, a versben jelentkezik valaki, akinél ez a művészietlen művészség annyiban még szembeszökőbb, mert hiszen a versben még sokkalta kevésbbé ösmerjük a tréfát, ha műszabályok, – örökérvényű műszabályok! – semmibevevéséről van szó. Bárki számára világos lehet, hogy itt nem a rím és ritmus ortodoxan kötelező voltára gondolok. Lehet éppen a rím és ritmus törvényeit mellőző, úgynevezett szabad verset is írni, ha valakinek ugyan öröme telik benne. De rímhez és ritmushoz kötöttség pretenziójával fellépő verset e szabályok lépten-nyomon való eldobálásával, oly hibákkal, melyek nyilvánvalóan árulkodnak, hogy egyáltalán nem szándékoltak, hanem egyrészt az örök törvények nem-tudásából, másrészt a tudást pótló ösztönös versfaragó tehetség hiányából erednek, – nem lehet.

Vajjon csakugyan nem lehet? Én azt mondom: nem lehet. Tanka János, akinek „Tavaszi áradás” című verseskönyvét olvasom, azt mondja: igenis lehet. És mindjárt be is bizonyítja a minden ész-oknál frissebben, harmatosabban ható érvvel: magukkal a versekkel.

Mert nem Tanka Jánossal vitatkozom én itt, eldugott, isten-hátamögötti tanító úrral, aki maga is fiatalon mutogat, figyelmeztet és fegyelmez falusi tanítványai körében. Nem, én ezekkel a versekkel birkózom, melyek halomra borogatják versekről vallott eddigi és sajnos, már megrögzőben levő nézeteimet.

Van egy verse: „Falusi novemberi éj”. Így indul: „A hold most messze álmodik, – más ég nyugtatja vánkosán. – Megalvadt a harang öblén – a hang csöndben lágypuhán.” Mi ez? Ijesztő ritmushiba, olcsó rím, berzenkedik ellene a nyomdafesték. Az Ábrányi-utánzó műkedvelők lomtárából való. Mi állított meg? A művészet. Hogy is mondja? A holdat más ég nyugtatja vánkosán. Persze, újhold van, tányérja Afrikára süt. Be szép! Más ég nyugtatja vánkosán! Bravó, Tanka János. De hogyan is megy tovább? Megalvadt a harang öblén a hang. Megolvadt, mint a vér. A hang, a vér, pedig erről még nincsen szó, a vérről, ez még csak kicsendül az állítmány átütő erejétől, abból, hogy „megalvadt”. Fül kell ahhoz, versre érzékeny, évtizedek búvárkodásában kifinomult lelki zenei hallás, amely rádöbben erre a magasfokú művészetre. De az olyan azután tud is benne gyönyörködni. De még nem vagyunk készen a verssel. A vér kicsurran valóban, de nem mindjárt, várni kell a felvontság feszültségében még három sort. De nincs semmi baj, a belső vers hibátlanul épül tovább. Ott jön már a. megalvadt igétől felidézett „vér”: „Tán ég egy csillag is... csak mint – hamvadó fény a tengeren: – ne tudja meg a nyárfa-csúcs, – hogy hull a vére nesztelen.” Mire mutat a megalvadt ver? A halálra. Van halál a versben? Nincs halál, csak két rámutató szó van, két idéző szó, amikkel csak a. legnagyobbak dolgoznak, így megy tovább a vers: „A sár fölött egy lámpa leng: – halottvirrasztók, álmosak: – ki tudja még – hajnal felé – jóéjtszakát hol mondanak...” Jóéjtszakát! Itt a halálra mutató szó, itt olvad fel a vers a művészi teljességben. És az a hosszú „halott-virrasztók” viszi az olvasó lelkét széles hullámon a jóéjtszakát katasztrófájába és mégis, ez a katasztrófa a megtisztító, léleköblögető teljesség. Ezt így csak Rilke tudta, ez így senkinek sem sikerült, aki magyarul kísérelte meg utána csinálni. Boldog Tanka János, ő talán nem is tudja... De ez nem is fontos. – Hát persze, ha egyik versben van ilyen, akad a többiben is. Nincs több helyem, hogy rámutassak. A vita eldőlt. Lehet a rím és ritmus törvényeivel ellentétben jó kötött verset írni? Beösmerem: – lehet. De, – rossz költők: vigyázat! – csak Tanka Jánosnak.