|
A kálvinista harangozó
Még álmodunk, s ő már harangoz;
a hajnalt ő hozza az égre;
mint a gyökér a földbe, úgy nőtt
a két keze harangkötélbe.
Nagyapja is harangozó volt:
nem vágyott ő sem magasabbra;
a toronyból, ha lenéz, senki
számára nem billen kalapja.
Ha valaki hozzája fordul,
–
mert hiszen tisztsége: egyházfi,
így szól: majd tiszteletes úrral
meglátjuk, mit lehet csinálni.
Övé a temetőpart fája,
s az úrvacsora bornak alja,
harangverspénz a temetéskor,
toronynak is minden galambja.
Ünnepköszöntni mind őt várja
–
a pap, rektor, s a vén kurátor,
folyik köszöntő verse s könnye,
de a törköly is le ámbátor.
Járandóság-földje felesben,
ő tartja csupán a zsákot,
a hívek előtt így megőrzi
a harangozó-méltóságot.
De papjának s a tanítóknak
igazán ő tud ölni disznót,
másként hogy is lehetne mondani
a kolbászra, hogy aj, de jó volt!
Borfejtésben is ő a mester:
nemcsak a magasságot bírja,
ha nagy szél jár fent a harang közt,
hát pincében annak írja.
S ilyenkor más az estharangszó,
és hogy miért: mindenki tudja.
Így húzta ő is apja helyett,
S most ő helyette fia húzza.
(Obojan, 1946. febr. 4.)
|
Tanka János költő emlékoldala
Template by Ahadesign Támogatja a Joomla!
