|
Az Istennek vetek
Az árokban hólé szalad,
omlik a föld lábam alatt,
úgy nyeli a napsugarat.
Nekem ez a föld idegen
s a számomra sohsem terem,
sírva eszem rabkenyerem.
Ahogy gőzölög a fényre
az illata, mégis égve
fut át a szívem vérébe.
Tétovázok, csendes leszek,
egy marékkal csak felveszek,
hogy a lelkem belé-remeg.
Oh, otthoni csöppnyi földem:
be messze is vagy most tőlem:
mégis itt sírsz a szellőben.
Vetni kéne, úgy érezem,
s nincs föld, csak a tenyeremen:
rámeredek és csendesen
tele vetem a könnyemmel:
ha kikél, virágzik sebbel,
Téged illet, Uram, vedd el…
(Obojan, 1946. márc. 24.)
|
Tanka János költő emlékoldala
Template by Ahadesign Támogatja a Joomla!
