Hát ez a János csak bolond ember;

nézzétek, újra már mit csinál:

egy szál dressz rajta és kint a kertben

oltogat estig, ás és kapál,

minek is ennek a faiskola? –

hogy lehet úgy a fákat szeretni?

– Hát mikor megjött? – kijárt a rétre

egy nagy falábbal tájt festeni.

– Én meg a versét mosolygom mindig,

bár ördög érti, – de hogy nem szégyell

parasztról írni? – a rokonsága! –

s lám pénzt is keres a versével!...

– Én mást is tudok: szegény diák volt,

alig telt neki cipősarokra,

egyszerre három tanítványa volt.

S már akkor irkált újságokba.

– Az önképzőkör elnöke is volt? –

tán, mert a direktora szerette?

– Dolgozott egy-két nyáron a műkő-

gyárban, a tandíjt így kereste.

– Dehogy, másért is! Pénz kellett neki:

három hétig a Dunántúlt járta

Petővel gyalog. – Egyszer kiszökött

három napra a Hortobágyra.

– Igaz, mindig megy, mint Orbán lelke:

Balaton, Pilis, Bükk, Börzsönyt járta.

– Hát most a nyáron? – egyedül indult,

csak fölkapott a kerékpárra

s Abáról elment Derecskére, hol

tanító akart lenni egyszer.

– S még Kiskőröst is útba ejtette!

Föl a Tiszán!... ó, csacsi ember.

Visszafelé hogy bírhatta szusszal

a Hortobágyot, Mezőkövesdet, –

pedig lám akkor nem evett még húst,

– No, a Jászságban legelhetett!...

– Mondja, útközben egy szép balladát

talált s még most is azt fütyörészi.

– Láttátok? – télen nagy-fene sível

a dombot járja, ruháját tépi.

– Reggel már gyakran villanyfény mellett

ül az asztalnál, aludna inkább!

– Ez mindig siet, fúr-farag, ültet,

vermet csinál s fiának hintát.

– Lám hogy feszít a tiszti mundérban!

– De adóssága van sok szegénynek;

jó kedvű mégis. – Egy évig paraszt-

fiúkat faragott cserkésznek.

– Ni, az elébb még szószéken volt s már

Lucykájával biciklin vágtat,

rövid nadrágban! – fürödni mennek,

bolondjai a napsugárnak.

– „Hogyha nem írna verset, egészen

derék ember is lenne belőle...”

– Már meg új könyvét kínálja megint.

– Mit csináljunk? – Hát megvesszük tőle!

 

(1938 előtt)