|
Hazavágyás Mikor már őszesek az esték,
én akkor mindig hazamennék,
megállnék az ősi házban,
a pókháló-átszőtt magányban,
s azt mondanám, hogy hazaértem,
amikorra este lett éppen,
jöttem, hogy egyszer majd itt haljak
mint csépeletlen, roskadt asztag.
Rálelnék a görbe kilincsre,
mint öregember régi hitre,
lassan nyitnám, s oly halkan lépnék,
kit elfeledtek s mégis él még.
Öreg lámpánkat fel sem gyújtnám,
csak megkeresném régi dunyhám,
és úgy mondanám a jó estét,
hogy átölelném a kemencét.
Benéznék a kemencesutba:
ott-e még a virágos bunda,
mely úgy rajzotta a meséket,
hogy gyermekszomjam attól éledt.
Kiáltanék a nagyanyámért:
a véremnek a harmatáért,
s ha nem lelném, akkor a csendre
ügyelnék s ott ülnék helyette,
aztán a múltba visszalelve
anyám lenne a vén kemence,
a kis ablak függönyén lesném,
hogy itt legszebb a naplementém.
Arról tudnák csak, hogy megjöttem:
a kisajtó kattan mögöttem,
holt anyám szemét látnák bennem,
s hallgatnának énvelem csendben.
(1967)
|
Tanka János költő emlékoldala
Template by Ahadesign Támogatja a Joomla!
