|
Késő szántás
Harsog a friss rög, dől a barázda,
fekete varjak lábam nyomába,
csörren a járom. Hajnalodik.
Két karom feszül az eke szarván;
mire megállok a szántás alján,
elimádkoztat a pacsirta.
Kéklik az ég, a délibáb lobban,
mélyre akasztom ekém még jobban:
gőzöl az állat, perzsel a nap.
Minden csírának csorgó verejték
szent keresztvize, amelyet ejték
ugarra, magra, reménységre.
Hull a mag.
– Tudom, van fagy is, jég is,
de a vetésen ott az Úr mégis
–
előttem jár a barázdában.
- - - - - - - - - - - - - - - - --
Érzem: egy ősöm itt szánt mellettem
mint felhőárnyék. Mi némán ketten
törjük az ősi, drága ugart.
Nézi az arcom, nézi barázdám,
s tudja: örökre itthagyom
– vár rám
út, város, vonat, idegen táj.
Utánam hajol a délibábból
és úgy hív vissza;
– zokogásától
följajdul már az én lelkem is;
de csak sírásunk talál egymásra:
mert nekem többé az ős barázda
nem ad kalászt, sem el nem temet...
(Derecske, 1932 előtt)
|
Tanka János költő emlékoldala
Template by Ahadesign Támogatja a Joomla!
