Most újra csend, a rohanásnak vége,

fényét sem küldi már ide a város;

a harangszóra meghatódom este,

a kardom fénye lassan, ím pókhálós,

s anyám megkérdi: az ebéd jó lesz-e?

 

Óh, hányszor zártam lelkembe e tájat

azzal, hogy többé már talán nem látom.

Most itt vagyok és fát ültetek újra,

botorkálok a záporittas sáron,

fejem békés vadszöllő koszorúzza.

 

Kis örömök borát hát megbékélten

szürcsölgetem – : ahogy van, minden jól van;

rímre halászok, ha holdas az este

és tagadom, hogy hangos dáridókban

a sorsomat a „hadnagy úr” könnyezte.

 

Elment a nap, így megy el majd a holnap,

gond és teher: tudom, kell mind a kettő.

Lerakom mind a vágyak piros szárnyát,

a rajongást, a lázat, e teremtő

csodát, amely az életemen szállt át

 

ezerszer s ujjongással, kínnal töltve

a lelkemet örökös feszültségig.

Ős nyugalmát a zöldmohás tetőknek

felöltöm: minek vágyni itt az égig?

Életpazarlás születni költőnek

 

és álmodónak, nagyotakarónak

itten, ahol örök és más a törvény:

s szépség és vágy: a kenyér s barázda,

és hontalan, kit – néha szárnyat öltvén –

megejt a zengő végtelenség láza.

 

E rácsozott kis éltem elrejtőzni

faluban, őszben mélyebbre sem tudna;

de jó lesz majd így: – víg szüretre vágyni,

ködös tarlókon lesni a vadlúdra

és szilveszterkor hajnalig bokázni...

 

Hát jó fiad leszek, falum, én újra,

s jó estéket is majd szívből kívánok,

és jó időket is, ha nincs is földem,

jutnak nekem a Sárréten virágok

s kiérdemlek egy helyet majd e földben...

 

(1940)