|
Mathiász János
Királyoknak és hadvezéreiknek
nevét megőrzi a történelem,
több átokban, mint áldásban ott állnak
rideg szoborként város-tereken.
Művész nevét pár ezer lélek zengi;
tudósokét olykor nehány szoba;
a feltalálók lángeszét legtöbbször
elpusztult milliók sötét sora.
Mathiász, te mindeniknél nagyobb vagy,
pedig nem írtak rólad verseket,
halál után sem faragtak meg kőbe,
s regényírót sorsod nem ihletett.
„A jövendő a béke emberéé.”
S harcra készült mindenki, csak Te nem,
de a jövő tied volt, míg dolgoztál
az ős magyar homokon csendesen.
Mit a teremtő Isten már bevégzett,
te azt szent munkalázban folytatád:
új szőllőfajták százait teremtni
s benépesítni vélük a hazát,
a Kárpátoknak ős koszorújában
a Föld gyümölcskertje itt legyen:
szent és magasztos vágy, mely végigégett
egy áldott, munkás férfiéleten.
Te láttad, hogy nincsen teremtőbb napfény
mienknél s föld sincs nála gazdagabb,
csodát érlelő lesz a dús magyar nyár
s az új paraszt már nem búzát arat,
hanem gyümölcsöt, szőllőt, melynek ízét
egész világ arannyal fizeti:
hát halmot, síkot, minden talpalatnyi
kertet ezekkel ültetni teli!
S míg mások embergyilkoló gépeknek
titánjait tervezték mindenütt,
te a bibék, porzóknak ősi titkát
figyelted: hogy vajon majd visszaüt
a régi fajta keresztezés által,
vagy új egyed lesz s ha új lesz, lehet
egy másik újjal még jobb fajtát nyerni.
Óh, hosszú, hosszú évek kellenek:
szeretni kell a földet és a népet,
s mi ma nem ment: elölről kezdeni,
nem csüggedni, mert ím a Csabagyöngye
diadal már; a fényt hogy neveti!
–
s első szőllője lesz a magyar nyárnak.
A Szőllőkertek királynéja kész;
az Erzsébet szőlője csoda újra,
tömör, aranyló, íze, mint a méz.
Óh, dús élet ez: a teremtő Isten
munkatársának elszegődni, ím,
és boldog örömben merengni egy új
szőllő termésin és levelein;
s a fajták jönnek: sárgák, rózsaszínek
és mennyi íz s mennyi új muskotály:
a dús magyar föld győzedelme mind, mely
él s hódít, míg ragyog itt napsugár.
Óh, Mathiász, minek szobor tenéked
Szebb emléke embernek nem lehet,
mint a dús fürtök milliói, melyek
napfénybe zengik a te nevedet.
Az ünneped is minden év meghozza:
emlegetnek a gazdag szüreten:
ki ezt a drága szőllőt nékünk adta,
emléke örök és áldott legyen.
(Obojan, 1946. jún. 6.)
|
Tanka János költő emlékoldala
Template by Ahadesign Támogatja a Joomla!
