Idéztelek ma halott nagyanyám,

szegény, elnyűtt, bibliás parasztasszony,

mikor estvélen hívők ajakán

akartam, hogy a zsoltárod fakadjon...

 

„A nap immáron elenyészett – ”

zengett az ősi kálvinista zsoltár.

Valaki sírva rám-rámnézett:

ó, nem tudom, közöttük merre voltál,

 

melyik lehettél, mindhiába

kerestelek, csak hangod itta lelkem,

szent égi hangod, s én utána

gyermeki boldog remegéssel zengtem.

 

– – – Az ősi ház eresze alján

ültünk, elért a nyári estharangszó:

én már a gyermek félig alvám,

de két kezed közt még zizgett a borsó.

 

Szólítgattál: no lelkem, alszol? –

hallod, a Kálló-parton, hogy dalolnak?

Mi ketten énekeljünk arról,

ki által most ránk csillagok ragyognak...

 

És énekeltünk. Tán az Isten

elnézte, hogy a borsó közben pergett:

gond zörgetett ott a kilincsen,

a nincsen néha, hát az Ige kellett.

 

Sötét borult ránk észrevétlen,

jó volt, meleg volt: rajtunk Isten szárnya.

Toronyzsalun kelő holdfényben

kürtszó hullott az éjszakába.

 

Azóta is sok könnyes este

fölzeng a régi zsoltár bennem, –

fejfád tán szívedig süllyedt le,

de lelked őrködik felettem...