|
Kovács Pista
Mikor beszél, sírás a hangja,
mosolya bágyadt, színtelen;
mint ostorcsapás
– szájaszélén
két durva vonás megjelen.
Örökké fázóskék az arca,
szeme riadt csodálkozás,
benne van: anyja sír, az apja
száján örök káromkodás.
Az iskolában ő az első
s az egész kályha mind övé:
mintha egy meleg kéz a könnyét
szárítgatná és törlené...
A délebédjét nézi reggel,
az évekig s most is, kenyér,
–
hétkor fele még tarisznyában,
másik fele nyolcat sem ér.
Meztelen lábán kérges sárfolt,
nadrágja ép bokáig ér;
keze kabátját addig bírja
tartani össze, míg beér.
Füzetje nincs, és szélre ül, hogy
szomszédja is csak egy legyen;
a játszók elfelejtik hívni,
–
délre hiába keresem.
Csendes, nyugodt, sohsem tesz semmit,
rámnéz ő is a többivel,
és mintha gondolkoznék: gyakran
egy pontra hosszan ráfigyel.
Mért nem tudod, fiam, a leckéd?
– tudom, hiába kérdezem:
ki fogna, jaj fel annyi kérdést,
amennyi szemén megjelen...
|
Tanka János költő emlékoldala
Template by Ahadesign Támogatja a Joomla!
