Mikor elfog a kóbor nyugtalanság

vágya, bár nincsen rá okom,

hát félredobva minden munkát, futok

az öreg kerékpáromon

az elhagyott hazámba: Keresztúrra,

ahol rektor, tanító és

tanár is voltam és oly tiszta boldog,

hogy arra már a szó kevés.

 

Amikor a lomha kanális hídján

átfutok, már otthon vagyok:

mintha Derecskén lennék, melynek lelke

bennem szülőföldként ragyog:

ott nőttem fel, de itt minden emberi

szegénység, boldogság enyém

volt, mikor még tündöklő liszt szitált

az asszonyom szorgos kezén,

 

vagy míg a kicsinyeink már aludtak,

páromnak még rokkán keze,

én meg a harangozóval dicsértem,

hogy három kis hordóm tele.

Hogyha az utcára kiléptem, szivet

kínáltak mint jó kenyeret,

mely nem fogyott el soha, s e jóságot

felednem soha nem lehet.

 

Úgy megyek át az öreg utcán, mint ki

éppen most érkezett haza

tizenhat év mélyéből, – itt még ifjú

s most dértől csillog már haja.

– Hogy vagy testvér? – őszülők kőszöntgetnek:

szinte szívüket ölelem,

s be-bekiáltok ismerősként jó szót

az újult kerítéseken.

 

Ifjú asszony gyermekével jön éppen:

– Tanár bácsi! – köszönj, fiam.

A lánykát látom, kinek jeles pirosom

ég a helyesírásiban, –

asszonyokat, a szép csillagszemüket,

kikből legtöbb már rég mama,

az ifjakat, kiket elcsalt város, és gépkocsin néznek haza.

 

Itthon vagyok én most is Keresztúron,

tanúm rá öreg Babai,

akinek ezt a tiszta ujjongásom

felesleges megvallani,

ki ha túlél a rozzant térdeivel,

nekem húz harangkötelet:

szálljon a hír, meghalt, ki Keresztúron

mindenkit máig szeretett!

 

(972. aug. 6.)