|
Heidinger János temetése
Hogy megtanultunk pompásan temetni
mindig acsarkodó, s most néma
magyarok! A pompa: hogy eljött, kinek
az élet fáj, s akinek az bosszúvágy
nélkül is sajog.
S volt-e, aki nem öltözött most feketébe?
s e nedves ködben hogy sugárzik széjjel
a fekete! Minthogyha reflektor vág
oda, hol legsűrűbb az éjjel.
Nem is halottas szekeret kísérünk:
az ország ott elől. Fagyok dobálják.
Tömnénk fülünk. A halálba indulók
verik az örök élet riadóját.
Az értelem, az ész? Ki kell vezetni néha
a sorból. Es a nemzetközi sok szabály?
Kés koccan öngyújtóhoz. Kint az országúton
újonnan festett ávós autó vár és áll.
Dohány? Élesztő? S hivatal sehol.
Plakátok éjjel... Még mindig forradalmárok...
Szemük, kenyerük nincsen. Azok hisznek:
bolondos, forrófejű lányok. És tanárok.
Előttünk itt Heidinger János teste.
Huszonkétéves. Másodszor már jól temetjük.
Őrségen volt. Ellenség. Tűzharc. Apja is mily
jól célzó levente volt. Emlegetjük.
Hazahozták kereszttel, oszló testtel.
A fajtája már kálvinista. Zúg a Szózat.
Kereszt és fejfa... Virágözön... Magyarország...
Most rójuk le a könnyet: elmaradt adókat.
Holnap? Bolond vagy. Temetünk majd téged.
Vagy engem. Csak a népet nem lehet.
Az éjjel itt-ott néhány pince szinte lángra gyúlt.
Egy árdrágító meg kért hős nevet.
A forradalmi tanács robbanó kazán.
A mártírok a temetőbe gyülekeznek.
Bolond papok. Minek Mózesnek sírni? Új legények
kést köszörülnek. Isznak és nevetnek.
(956. nov. 23.)
|
Tanka János költő emlékoldala
Template by Ahadesign Támogatja a Joomla!
